Hall-hatás felfedezési folyamat
A Hall effektus egyfajta elektromágneses hatás. Ezt a jelenséget az amerikai fizikus Hall (EH Hall, 1855-1938) fedezte fel 1879-ben, amikor tanulmányozta a fémek vezetőképességét. [1] Ha az áram merőleges a külső mágneses mezőre a félvezetőn keresztül, a hordozók elhajolnak, és egy további elektromos mező jön létre merőleges irányban az áram és a mágneses tér irányára, ezáltal potenciális különbséget generálva a félvezetőn. Ez a jelenség a Hall-effektus. A potenciálkülönbséget a Hall potenciálkülönbségének is nevezik. A Hall-effektust a baloldali szabály alapján ítéljük meg.
A Hall-effektust 1879-ben felfedezte a fizikus terem. Ez határozza meg a mágneses tér és az indukált feszültség közötti kapcsolatot, amely teljesen eltér a hagyományos elektromágneses indukciótól. Amikor egy áram mágneses térben áthalad egy vezetőn, a mágneses tér erővel merőleges az elektronmozgás irányára a vezetőben, ami potenciális különbséget hoz létre mindkét irányban merőleges a vezetőre és az induktivitás mágneses vonalára.
Bár ez a hatás már évek óta ismert és megértették, a Hall-alapú érzékelők nem praktikusak, amíg az anyagfeldolgozás jelentős előrelépést nem eredményez, amíg a nagyfeszültségű állandó mágnesek és a kisfeszültségű kimeneteken működő jel kondicionáló áramkörök nem jelennek meg. A tervezési és konfigurációs függvénytől függően a Hall-effektus-érzékelők használhatók be- és kikapcsoló érzékelőkként vagy lineáris érzékelőkként az energiaellátó rendszerekben.